Mint annyi nagyszerű és/vagy idióta dolog a fiúk világában, ez is egy hülye fogadással kezdődött. A tavalyi New York Marathon előtt fogadtam Bélával, hogy 3:30-on belül fogok futni. Azt mondta, ha megcsinálom, eljön a Mátrabércre, magam pedig azt vállaltam, hogy egy hónapos szakállban indulok ott, ha nem lesz meg.
New York 3:43 lett, de mivel a versenyt megelőző két hétben lebetegedtem, Bélától felmentést kaptam szakáll-ügyben. (Tanúkkal tudom igazolni, hogy ennek ellenére megpróbáltam, de két hét után majd' megőrültem tőle és levágtam.) Viszont szakáll ide, szakáll oda, a Mátrába csak el kellett menni.
Nem minden előzmény nélkül való a verseny számomra. Gimnazistaként háromszor, 2003-ban negyedjére csináltam meg az azonos nevű teljesítménytúrát. Voltak tehát fogalmaim arról, mi vár rám.
 |
| Profil |
Kiruccanás
A téli alapozás nagy előrelépés volt számomra, decembertől márciusig annyit futottam, mint 2009-ben összesen, bő 1100 km-t. Nem mellékes körülmény azonban, hogy mindezt alacsony pulzussal, könnyű/lassú futásokkal gyűjtögettem össze, szinte kizárólag aszfalton és ami a legfontosabb: sík terepen.
A
Balaton Szupermaraton sikeres teljesítése után üres, motiválatlan hetek jöttek, március végén, április elején nagyon keveset futottam. Részben ezért, részben a közép- és hosszútávú tervek átgondolása (ezekről legközelebb) miatt kihagytam a veszprémi hatórást és Sárvárt is, ahol 12 óráztam volna eredeti, finoman szólva is túlvállalós terveim szerint.
 |
| A Mátrabérc rajtjában |
Arra jutottam, jöjjön pár hét változatosság, futkározok picit terepen, mielőtt beleunnék a monoton edzésekbe.
Egy Mátrabérc kaliberű versenyre persze nem lehet ennyi idő alatt tisztességesen felkészülni - az a pár hét, amit ebbe beletettem, arra volt jó csupán, hogy megelőzzem azt, hogy a terep jelentette szokatlan terhelésbe valahol belesérüljek.
A
budai hegyekben való szaladgálás és a Mátrabérc jelentette új típusú kihívás átlendített az alapozás és a szupermaraton okozta átmeneti kiégésen és motiválatlanságon, újra emelkedett a heti edzésadag, a kedvem is visszatért - azt tehát már a verseny előtt is tudtam, hogy az évem szempontjából jó döntés volt a célok módosítása.
Előzetes okoskodás
Abban biztos voltam, hogy a 10 órás szintidőn belül képes vagyok teljesíteni a távot (58,2 km, 2820 m szintemelkedéssel). Eldöntöttem, hogy mivel számomra most csak egy kiruccanás ez a verseny a terep ultrák világába, nem pedig öncél, nem tűzök ki időbeli célt, csak a teljesítésre hajtok.
Persze számolgatok mindig, ezt tudjuk. Egy 8 órán belüli idővel nagyon boldog lettem volna, s
Kabóca számítását alapul véve, miszerint minden 100 m szintemelkedés 1 plusz kilométerként számolható, úgy kalkuláltam, hogy ha az így számolt 86 km körüli sík távon tudok hozni egy 6 perc körüli átlagot, nincs mit szégyellnem.
Futás
Az előrejelzéseknél naposabb, melegebb időben rajtoltunk Simonyi Balázs barátommal és a bő 100 fős mezőnnyel Sirokról, 9-kor. Az első bő két kilométert a faluban tettük meg, hogy a rajtláz, vagy a váratlan meleg okozta-e, nem tudom, de a pulzusom is magasabb volt a kelleténél. Ezzel együtt jó állapotban éreztem magam, az elejét visszafogott tempóval ugyan, de meg tudtam futni. Balázzsal hamar elváltak útjaink, kissé fájós térddel érkezett eleve, 3 km körül megállt cipőt kötni, ezután csak a célban találkoztunk.
 |
| Andy Amerikából a Kékesen nézi, hogyan kell banánt enni |
Oroszlánvár (11,3 km) előtt tört meg először az optimizmusom, ide úgy 1:20 környékén vártam magam, de bő 20 perccel később érkeztem. Ráadásul eddigre találkoztam néhány olyan emelkedővel, melyek szembesítettek azzal a kézenfekvő ténnyel, amiről olyan jó volt megfeledkezni a verseny előtt, miszerint ezen terep jelentős része jelen felkészültségi állapotomban számomra konkrétan futhatatlan. (A mezőny hátsó zónáiban mozogva megnyugtató volt látni, hogy mindenki sétál az ilyen emelkedőkön.)
A Kékesre (20,1 km) vezető úttól jobban tartottam, ezen még egész jól mozogtam, 3:05 körül érkeztem fel az ellenőrző ponthoz. Pár perc depózás után irány a Galya, ahová (29,8 km) már jóval rozogábban érkeztem meg 4:40 körüli részidővel. Érdeklődőm Balázsról, kis segítő csapatunktól megtudom, hogy fáj a térde, de élvezi a dolgot és JÖN. Nem ad fel versenyt soha, erre gondolok és megyek tovább.
 |
| A Galyán |
Ha jól emlékszem, a Galyára vezető út volt az utolsó, ahol még próbáltam bele-belefutni az emelkedőkbe, a táv második felében azokon már jó esetben is csak erős gyaloglásra voltam hitelesítve.
A Galyáról lefelé folytatódott a "terepfutás alapjai kezdőknek" tanfolyam egy veszélyes, futhatatlanul meredek lejtővel, ahol elkezdett görcsölni a bal combom egy olyan helyen, ahol még eddig sose. Azt se tudtam, hogy kellene rá nyújtanom, hogy kihúzzam belőle a görcsöt... Ez a képzés amúgy rögtön az első 4-5 km-nél kezdetét vette, mivel kétszer is képes voltam beleszaladni fejjel keresztbeálló ágakba. Ott azért rögzült gyorsan, hogy itt jobban kell figyelni.
A Galyáig és picit még utána volt mezőny, előttem, mögöttem látó- és hallótávolságon belül emberekkel. Itt akadtunk össze a minnesotai Andyvel, aki a zágrábi amerikai követségen dolgozik és valamiért hazánkba jár terepmaratonokra. Beszélgetünk pár percet, megkérdi, jól tudja-e, hogy már csak két komoly hegy van. Mondom, igen (Ágasvár, Muzsla), de a másodikkal vigyázzon, az különösen gonosz. Meghívom az
Ultrabalatonra, majd elválunk. Otthon veszem észre, hogy már a Kékesen és a Galyán is egy időben frissítettünk, nagyjából ennyire voltam magamnál azokon a helyeken.
 |
| Andy Amerikából a Galyán nézi, hogy kell vizet inni |
Ágasvár (39,4) maga a gyötrelem: meredek, sziklás ösvényen mászok fel. Végre esik picit az eső, de sajnos csak pár percig, épp csak arra jó, hogy párás dunsztot hagyjon maga után, s hogy csússzanak a kövek a lefelé vezető, szintén nagyon meredek oldalán.
Tudva, hogy már "csak" a Muzsla van hátra, tudva, hogy meglesz ez szintidőn belül - így érkezem vidáman Mátrakeresztesre (42,8 km) 6:28 körül. Itt depózok a legrövidebbet, egy perc és indulok a Muzslára.
 |
| Balázs érkezik a Galyára |
Innentől gyakorlatilag egyedül vagyok az utolsó két órában. A Muzslára vezető úton egy ember ér utól, egyet előzök, onnan lefelé találkozom egy harmadikkal, de senki több. Hasznos, építő jellegű két óra volt, az biztos.
Teljesítménytúrás emlékeimből rémlett, hogy a Muzsla kétszer csinálja meg az emberrel, hogy az azt hiszi, felért, majd amikor "felér", meglátja, hogy még egy akkora hegy van előtte. Nyolc órán belül bejönni már nincs esélyem, ez rég eldőlt, ahogy azt is eldöntöttem, a Muzslára felfelé nem erőltetem a futást, mert úgysem fog menni. A felfelé vezető út 5 kilométerét szinte végig gyaloglom, 70 perc alatt érek fel (48,7 km 7:40), de így maradt bennem erő a lefelé vezető utolsó bő 10 kilométer megfutására.
Célbaérkezés
Meredek az út lefelé a Muzsláról, a vége felé újra görcsölni kezd a combom, azon az "új" helyen. Átkelünk a patakon, földút, majd bent vagyunk, kanyargunk picit Szurdokpüspökiben. 500 méter felirat az úton, elkezd szakadni az eső, na itt elsírom magam én is, és arra gondolok, milyen szép befutó lesz ez így, biztosan nem véletlen.
De az eső eláll kétszáz méter alatt, a meghatottságom is elpárolog vele. Aztán visszajön, hiszen az eredményhirdetésre sikerül befutnom 8:43 körüli idővel (Szabó Gábor 5:51-el győzött...), már épp indítanák a himnuszt, amikor felbukkanok a célegyenesben. Megvárnak, taps, a helyezettek a dobogóról nézik a befutóm, Németh Csabától kapok kólát (ezt az emléket azért büszkén őrizheti egy amatőr futó), majd himnusz. Ha öt perccel előbb, vagy később jövök be, biztosan összerogyok, így viszont elérzékenyülten igyekszem megállni rozoga lábaimon, kezemben egy üveg kólával, amit nem tudok hogyan tartani vigyázzállásban, beleinni meg pláne nem merek, pedig kéne nagyon... Megrendezni sem lehetett volna szebben.
 |
| A SUHANJ! 1. csapat, következő célpont: Ultrabalaton párosban |
Zuhi, öltözés, kaja, facebook - és várjuk Balázst. Közeledik a szintidő vége, a legtöbben hazamentek, de az utolsó félórában érkezőket is taps fogadja, hiszen itt mindenki tudja, min megy át az ember, amíg ideér.
Az utolsó órában már végig esik. Megjön Balázs is, nálam Ő a nap hőse.
Levesezünk - a szervezőket külön dicséret illeti, hogy egy százfős mezőnynél is gondoltak a vegákra! -, röhörészünk, aztán irány haza.
Ha Kabóca számítását vesszük, akkor durván 86 kilométer futottam síkon hatperces tempóval - ez önbizalomerősítő tudat szűk két hónappal életem első 100 km feletti futása előtt.
És ráadásul gyönyörű volt a Mátra, nagy élmény volt ott lenni, biztosan jövök jövőre is, már picit felkészültebben.
Köszönet: Sziszka, Dani, Dénes, Krstan!
