2011. november 3., csütörtök

A Nagy Lebow, avagy a leglassabbnak volt egy ötlete


"Egy szép tavaszi napon az irodámban voltam koradélután, egy hirtelen impulzusra otthagytam, felmentem a 90. utcára és futni kezdtem. Csodálatos volt, és azt mondtam magamnak: ha ez ilyen fontos nekem, erkölcstelen lenne nem eljuttatni ezt az üzenetet másoknak."

Fred Lebow

Ha nagyon sarkítani akarom: néhány vesztes teniszmeccsel kezdődött minden.



Fischl Lebowitz 1930. június 2-án született Aradon, magyar ajkú, ortodox zsidó családban. Négy fiú és két lány testvére volt. Romániából a nácik elől a család különböző irányokban menekült, ő maga  a korábbi/későbbi Csehszlovákián át Hollandiába, majd Írországba jutott. Csempészett cukrot, gyémántot, tanult hébert Írországban, majd kivándorolt az Egyesült Államokba, ahol tanult egy brooklyni yeshivában, majd a Fashion Institute of Technology-n, tett egy kis kitértőt Kansasban és Clevelandben (itt improvizációs színházat alapított), majd visszatérve New Yorkba marketingesként dolgozott a ruhaiparban.

Szeretett teniszezni, de nem ment neki túl jól, így kitartását erősítendő elkezdett hosszabb távokat futni. 1970-ben már 13 maratont futott, köztük az első New York maratont, melynek egyik szervezője is volt: ő biztosította a 300 dolláros tőkét a verseny megrendezéséhez.




1970-ben 127 futó fizetett 1 dollárt a New York Road Runners nevű szervezetnek, hogy a Central Parkban körözve lefuthassa a klasszikus, 26,2 mérföldes távot - ez volt az első New York Marathon, melyet 54 versenyző teljesített.

Lebow lelkes és lassú futó volt: 4:12:09-es idejével a 45. helyen ért célba.



1976-ban, amikor Lebow kivitte a versenyt a Central Parkból, 2090 futó állt rajthoz a már Staten Islandről induló, Brooklyn, Queens, Bronx és Manhattan utcáit egyaránt érintő maratonon, amely egy évvel később már a legnagyobbnak számított a világon a maga 4823 fős mezőnyével.

A mezőnyt mára durván 45 ezer futó alkotja, nincs még egy verseny, melyre ennyi amatőr maratonista szeretne eljutni és melyre ennyire nehéz lenne bejutni. A New York Road Runners, melyet Lebow 20 évig vezetett, s mely vezetése alatt számos más nagy versenyt hozott létre, köztük az első kifejezetten nőknek rendezett futóversenyt is, napjainkban úgy negyvenezer tagot számláló sportegyesület és több, mint félszáz főállású alkalmazottal működő vállalkozás.

45 ezer futó, kétmillió szurkoló az utcákon, tévénézők tízmilliói, óriási üzlet - és dollármilliók karitatív célokra, ez ma az ING New York City Marathon. 2010-ben mérföldenként egymillió dollár összegyűjtése volt a cél jótékony célokra - emlékezetem szerint 43 millió körül volt a vége.


Lebow 1994-ben halt meg, 62 évesen. A halála utáni megemlékezés a legnagyobb gyászóló tömeget hozta össze a Central Parkban John Lennon halála óta. Teret neveztek el róla, szobra áll a Central Parkban, melyet minden évben átvisznek a maraton céljába.

Amikor 1991-ben kiderült, hogy súlyos beteg, egy külön ünnepség keretében, a többiek előtt hónapokkal választották be a National Track Hall of Fame-be. Ezt mondta ekkor:

"Megtisztelő. Nem érdemlem meg. Csak egy küldönc vagyok. Le vagyok nyűgözve és zavarban vagyok."

Legendájának fontos eleme volt egy öltözködési sajátosság: üzleti tárgyalásain, nemzetközi konferenciákon öltönyt húzott ugyan, de ilyenkor is futócipőt viselt.

Utolsó New York maratonját 1992-ben futotta, hatvan évesen, három évvel azután, hogy agydaganatot diagnosztizáltak nála (1976-tól nem indult New Yorkban versenyigazgatói teendői miatt). 5:32:34-es idővel ért célba. Kísérője a kilencszeres női győztes, jóbarátja, a norvég Grete Waitz volt.




Fred Lebow 30 országban összesen 69 maratont futott, 1993-ban Budapesten is megfordult, egy félmaratoni távra még ekkor is jó volt.


1991-ben létrehozta a Fred's Friends nevű jótékony szervezetet és elsőként kezdett a futók között gyűjteni jótékony célokra.  Ezen szervezet nyomdokain, 1995-ben Lebow emlékére alakult meg a Fred's Team, melynek színeiben évről évre százak indulnak félmaratonokon, maratonokon, kerékpár és triatlon versenyeken, s gyűjtenek pénzt rákkutatásra és -gyógyításra. A Fred's Team által 1995 óta összegyűjtött összeg meghaladja a 42 millió dollárt.

2010. november 16., kedd

New York City Marathon - a legenda igaz

- Ugye kiírtad a neved a pólódra? - kérdezi tőlem egy hajléktalan a metrón. - Írd ki, mindenki szurkolni fog Neked!

Vasárnap reggel öt óra van. A metró szinte még üres: csak hajléktalanok és futók ülnek a vonaton ebben a lehetetlen időpontban. A hajléktalanok javarészt alszanak, a futók elszánt arckifejezéssel dideregnek.

Damon Winter / The New York Times
Sokadszorra hallom egy hét alatt ezt a póló dolgot, mondta már határőr, bolti eladó, kutyasétáltató néni. Bár a verseny hetének keddjén komoly téttel bíró választás volt az Államokban, New Yorkban minden tévéhíradóba jutott egy-két sztori a maratonról. Jellemezően hétköznapi emberek különleges történetei. A nagy sztár Edison Pena, a chile bányász volt, de láttam riportot középkorú anyukáról, aki a fogyás miatt kezdett futni, s lett belőle maratonista, vagy említhetem annak a tűzoltónak a történetét, akit a 2005-ben futott 3:13 után nem sokkal egy 20 tonnás busz ütött el kerékpározás közben, s aki pár évvel később, úgy negyven(!) műtét után újra teljesítette a klasszikus távot, 7 és fél óra alatt...

Rajtzóna

Több, mint féltucat rajtja van a világ legnagyobb, kultikus maratonjának. A kerekesszékesek, handbike-osok, baleseti sérültek rajtolnak először. Azt most nem részletezem, amit ezen a téren csinálnak ott fogyatékkal élők, rendezvényszervezők, önkéntesek, futók, szurkolók: ennek később egy külön bejegyzést szánok. Most csak annyit, hogy a SUHANJ! Alapítvány tevékenységében látható lesz mindaz, amit kint tanultam a tárgykörben.

Hatalmas tömeg, bő 43 ezer ember indul a versenyen. Tömegrajtból is három van, az első hullám rajtja 9:40-kor, félóránként követi a többi. Nagyjából hétre mindenkinek kint kell lennie az óriási rajtterületen. A hatórás kompot jelölték ki számomra közlekedési eszközként, bő 20 perc az út Staten Island-re, ahol futószalagszerűen jönnek a buszok, hogy újabb negyedóra alatt elvigyenek a  rajtzónába.


Ha már futószalag: Henry Ford büszke lenne a szervezőkre: olajozottan, zökkenőmentesen zajlik az egész procedúra. (A rajtszámfelvétel helyéül is szolgáló expó is remek volt.) A rajtszámod színe jelzi, melyik zónába tartozol, ez a szín a kódja a rajtod helyének, a csomagleadásnak, mindennek. Mindhárom zónában óriási kivetítő, hangosbemondó úgy hat nyelven.

Nem jó négykor kelni, nem jó félórát várni a metróra, de ahogy bekerülsz a verseny áramába, érzed: jó kezekben vagy és nagy élmény vár rád. Már a kompnál a verseny fiatal utcai munkásai fogadnak, jókedvűen, harsányan. "Mosolyogj, a New York Marathonon fogsz futni!" - kiabálja egy fekete lány az arcomba. Itt ébredek fel.

A rajtzónában való várakozást, na azt kell valahogy túlélni. Hétkor úgy 2 fok lehet, de a szél miatt mínusz kettőnek érzed. Hiába vannak rajtam az ilyen-olyan hőtartós futócuccok, termopulcsi, a metsző hideg szél miatt rendesen fázok. A legváltozatosabb dolgokkal készültek a rutinosak a helyzetre. Akad, aki kartonpapírokból épít miniházat, mások a teherautók mögött keresnek szélvédett helyett. Az aggregátorok körül mindenhol fürtökben lógnak az emberek és sokan beáldoznak egy hálózsákot. Fontos tanács, hogy néhány eldobható meleg ruhát is érdemes vinnie az embernek magával, hiszen a csomagod le kell adnod legkésőbb fél órával a rajtod előtt.


Átfagyva kóbolok úgy 5 percig, aztán feltalálom magam.  Kihasználva, hogy elsőnek érkeztem és még csak a fertőtlenítő szagát kell elviselni, eltöltök - felöltözve, félálomban - egy szűk félórát a mobilvécén. Amikor kilépek az ajtaján, már süt a nap.

Dunkin' Donuts bagel, meleg tea, kávé - ez a reggeli ingyenesen elérhető a rajtzónában, de kapunk speciális Gatorade cuccot is, melyet a verseny előtt 20 perccel érdemes meginni. A szervezésre jellemző, hogy 3 perc alatt találok embert, aki tud adni biztostűt (azt a reggeli ejtőzés során elhagytam).

Negyed tízkor leadom a csomagom, még csíp a hideg, de már kevesebb, mint egy óra a rajtig. 9:40-kor halljuk, ahogy elstartol az első hullám, ezután nyílik meg a mi rajtunk. Először egy kevéssé lélekemelő területen vagyunk bezárva. Amikor kezdenek repülni a meleg ruhák (ezeket összegyűjtik a szervezők, hajléktalanok kapják őket) az itt is nagy számban kiállított mobilvécék tetejére, már nem zavar se szél, se hideg - egyrészt nagyon sűrűn vagyunk, másrészt tudjuk: mindjárt  rajtolunk.

Egyszer csak nyílik a ketrec ajtaja és indulunk a hatalmas Verazzano-Narrows hídra. Ilyen sem volt még, tuljadonképpen úgy a tizedik sorból rajtolok, egészen az elején vagyok. Nagy rajtceremónia nincsen, a budapesti rajtok negyedórás zenés futó-hergelése világszám, bizonyosodok meg újra. Itt ezzel nem foglalkoznak, mondjuk nincs is rá nagy szükség, mindenki teljesen fel van spanolva attól, hogy itt lehet. Néhány rövid beszéd, aztán indulunk.

Bonifacio / NY Daily News

Kis kitérő: az előzmények

Félórás egyéni csúcsjavítás volt a célom, szerettem volna 3 és fél órán belül célba érni. Minden reményem meg volt erre, hiszen a 2009-es 1152 km után idén október végéig 1900 futott kilométerig jutottam, a tavaly októberi Budapest Maraton óta futottam három maratont és két ultramaratont. Kezdem megtanulni magam, egyre jobban érzem, hogyan osszam be az erőmet. A felkészülés utolsó hónapjai pedig kifejezetten jól sikerültek. Egy szeptemberi hatóráson futottam 60,4 km-t, állóképességi gondjaim tehát nem lehettek. Sokat edzettem a tervezett tempóban, négy héttel New York előtt volt egy 2:23:13-as 30 kilométerem, két héttel a verseny előtt pedig futottam egy 55 km-es háromnapos szettet (20-20-15) szintén a megcélzott versenytempóban, tehát 5 perces ezreken belül, gond nélkül.

Viszont az utolsó két hét maga volt a rémálom. Idén egyszer voltam eddig beteg - érdekes módon az év másik külföldi versenye, a várva várt berlini félmaraton előtt, azt végül egy antibiotikumos kezelés közepén vánszorogtam végig. Most is sikerült összeszednem valamit 10 nappal a verseny előtt.

Három napig nyelni nem tudtam, aztán napokig nem kaptam levegőt, majd jött egy azóta is tartó intenzív köhögés, ami esténként alig hagy elaludni. Tavasszal ugyanez volt, a Manó valószínűleg hazahozott valami jó kis vírust az oviból, ami ráment a gége, garat környékére.

Az első napokban napi 15-20 kilométert sétáltam, gondoltam, az a kis torokgyulladás (annak hittem) majd csak elmúlik. Aztán jött három nap önkéntes szobafogság, hogy rendbejöjjek. Nem segített. A nagy nap közeledtével kétségbeesetten figyeltem magam, ahogy vánszorgok felfelé a metró lépcsőin és semmi erő nincsen bennem.

A verseny előtti éjszakán szűk 3 órát tudtam aludni, de reggel valahogy két hét után először újra éreztem magamban némi tettrekészséget. Ismerek egy színésznőt, aki időnként megcsinálja, hogy egy-két héttel premier előtt lebetegszik, ágynak esik, elmegy a hangja, a premieren énekel, mintha mi sem történt volna, aztán folytatja a betegséget. Szóval láttam már ilyet, de nem tudtam, hogy futóval is történhet ilyesmi.

Christian Hansen / The New York Times
Verseny(em)

A pálya kimondottan nehéz, két nagy és több kisebb híddal, de a hidaktól eltekintve is hullámvasút, ráadásul nagyon szeles. A hangulat viszont leírhatatlan - mintha a Tour de France legendás hegyi szakaszainak valamelyikén futna az ember.

A Verazzano-Narrows úgy 2 kilométer hosszú, a kilátás gyönyörű. Ide nem jöhetnek fel szurkolók, a híd tehát része annak a nagyjából 3 kilométernek, amikor csöndben futunk. Brooklynba érve ugyanis kezdődik az őrület. Azt tudtam, hogy amikor 25 kilométernél a második nagyobb hídon, a Queensboro-n átmegyünk Manhattanbe és ráfordulunk a First Avenue-ra, ott elképesztő hangulat fog várni minket. (Bő 5 km-es szakaszt halad a maraton útvonala ezen a sugárúton északnak, hogy aztán egy rövid bronxi kurflit megtéve a Fifth Avenue-n és a Central parkban tegye meg az utolsó 7 kilométert, s mivel a párhuzamos sugárutak között kényelmesen át lehet sétálni, itt vannak a legtöbben, hiszen itt kétszer lehet megnézi a futót, akinek szurkol az ember.)

Szóval azt tudtam, hogy Manhattanben elszabadul az őrület, láttam egy amerikai futó videóját, aki tanácsait összefoglalva a 6-7 legfontosabb dolog között említette, hogy a First Avenue elején nagyon észnél kell lenni, mert ott még sok van hátra, de elkapja az embert a gépszíj a tömeg miatt... De arra nem voltam felkészülve, hogy a verseny harmadik kilométerétől ezzel a veszéllyel kell szembenézni.

Brooklynra fordulva a Verrazano-Narrows után konkrétan szaladgál a hideg a hátamon és a sírás kerülget. A 3. kilométernél. Utólag is ez a kedvenc részem, a manhattani turista-tömeggel szemben itt elsősorban a helyiek vannak kint az utcán, tízezrével. És nem ám csak a rokonnak, barátnak szurkolnak, nem ám csak azokat a futókat keresik, akik abból az országból jöttek, ahonnan ők, vagy felmenőik (persze ez is nagyon fontos, a latinók például picit mind chileiek lettek Edison Pena miatt), hanem mindenkinek, elképesztő hangerővel, folyamatosan.

Ben Solomon / The New York Times
Óriási karnevál az egész, gyerekek állnak mindenhol az út szélén, hangosan számolják, ki hány pacsit kapott a futóktól, sokan hoznak valamit otthonról, amiről azt gondolják, segíthet a versenyzőknek (nagy tekercs papírtörlővel állnak emberek, családok az út szélén, tépegetik és nyújtják a futóknak), úgy fél kilométerenként a legváltozatosabb élőzenék az út szélén. Komplett iskolai rezesbanda egyenruhában, freestyle, blues és rockbandák - egy templom előtt gospel kórus. Nehéz nyugton maradni és tartani a megfontolt tempót.

A tervezettnél kicsit gyorsabb is az első 5 kilométerem. Észbekapok, visszaveszek. És jelez a testem is, hogy nem eszik olyan forrón a kását: már féltáv előtt, 11 mérföld környékén elkezd időnként rázni a köhögés. (A rajtnál elöntöttem, mepróbálom azt a 3:30-at, aztán majd meglátom, hogy érzem magam közben.)

23:57, 25:05, 25:27, 25:24 az első négy ötezer méterem, az 1:45:36-os félmaratonból a verseny előtt két héttel simán megfutottam volna a 3 és fél órán belüli maratont. De az első köhögőrohamok után eldöntöm, visszaveszek, hiszen végig akarom futni szépen a versenyt. A tavalyi 3:59:55-ös firenzei időnél így is jobb leszek, gondolom - és nem akarom rosszul érezni magam itt, élvezni akarom ezt a versenyt.

A megcélzott 3:30-on belüli időhöz 8 percen belüli mérföld-átlag kellett volna






Jön egy kisebb holtpont az első köhögések után. A szokásos kotta: fejben dőlnek el a dolgok, a köhögés okozta ijedelem hozza a holtpontot is magával. Utóbbiról hamar kiderül, hogy nem vészes - azzal lendülök át rajta, hogy beállok egy PETER feliratú pólóban futó ötvenes pacák mögé, akinek tempója picit pihentet éppen - és úgy 10 percig élvezem, hogy a tömeg a nevünket skandálja, ahogy futunk... (Saját SUHANJ!-os futómezem mégsem firkálhattam össze, bárki bármit is mondott.)

Féltáv után elengedem a három és fél órás célt. 15 mérföldnél jön a rettenetes Queensboro Bridge - ezután állt ki Gebre... A hídra felfelé futva megyek el Edison Pena mellett, kisebb tömeg veszi körbe, előtte közvetítőkocsi, utóbb kiderül, előzésem az NBC élő közvetítésében is látható volt.

First Avenue, téboly. Ahogy az amerikaiak mondják, 6-7 ember mély tömeg a kordonok mögött. Táblák, kereplők, óriási hangzavar. Szurkolóimat meg se találom. Mit tudnék itt egészségesen futni, piszkál a gondolat, de szerencsére fejben jó vagyok, így gyorsan meggyőzöm magam arról, hogy csak élveznem kell, hogy itt lehetek.

Annamari még a híres SUHANJ! - logót is rárajzolta a metrón készült táblára

A Gatorade zselé-zónájában - merthogy itt ilyen is van 19. mérföld, azaz 30 km körül, épp a híres maratoni fal előtt - betárazok. (Frissítőállomások minden mérföldnél.) Bronxba át egy kisebb hídon elkezd szúrni a jobb térdem - ahogy látom, hallom, nem én voltam az egyetlen, akinek a térdét picit meggyepálta a hullámvasútra emlékeztető pálya.

26:35, 26:50 - ez a harmadik tízezer méter két fele, majd lassulok tovább, 28:18, 29:06 a két következő ötezer méter. Nem hajrázok, a Central Parkban csak figyelem a hatalmas tömeget és eszembe jut Krstan barátom, aki azt mondja, annyira szeret maratont futni, hogy mindig azt szeretné, bárcsak tovább tartana. 12:37 az utolsó bő két kilométer.

A befutó után újra rácsodálkozok a szervezés profizmusára. Hömpölyög a tömeg a parkban kialakított folyosón, flottul megy a csomagfelvétel, úgy 100 méterenként kakasülőről figyelik (és persze hangosan kiabálva dicsérik) szervezők a célbaérkezőket. Mellettem megáll és a hosszan a térdére hajol egy férfi - azonnal mellélép valaki, hogy megkérdezze, minden rendben van-e.

A 3:43:19 bő 16 perces egyéni csúcsjavítást jelent

Hazafelé sétálva ízelítőt kapok az amerikaiak hőskultuszából. Az egy órás séta alatt úgy kétszázan szólnak oda gratulálva, pedig már rég nem a szurkolók között baktatok. Keresztezem a First Avenue-t, érkezik a mezőny vége. Penny, egy mellrák-túlélő hatvan körüli asszony, a mellettem várakozó 6-7 fős kis csapathoz szalad ki a pálya szélére. Percekig fotózkodnak, beszélgetnek, indul tovább mosolyogva. Fázom már nagyon, de nézem még egy ideig a legnagyobbakat, akiknek hatórás, vagy annál is hosszabb küzdelem a táv teljesítése - s közben arra gondolok, van még nekem dolgom ezzel a versennyel a jövőben.

Köszönet Patríciának, Katának, Krstannak, a szurkolásért Annamarinak és Davidnek, az utolsó napokra befogadó Zolinak - és ha már itt tartunk, az Amerikai Filmakadémiának.